-->

2015. szeptember 26., szombat

9. - Az egyesség


Sziasztok!:)


Először is, remélem mindenki megúszta az elmúlt hetet bármilyen maradandó károsulás nélkül, továbbá, hogy jól telik a hétvége, és sikerül kipihenni az elmúlt napok nehézségeit (kitartás, hamarosan őszi szünet<3). Másodszorra pedig szeretném megköszönni az előző részhez érkezett összes pipát, kommentet, plusz az újabb feliratkozókat, akiket ezúton is üdvözlök, és küldöm a hatalmas virtuális ölelést (mondjuk azt mindenkinek hehe). Eszméletlen sokat jelent a visszajelzésetek, nem győzöm hangsúlyozni, és nagyon-nagyon jól esett minden egyes szó, amit írtatok, komolyan ti vagytok a legjobbak, imádlak titeket!<333 Arról nem is beszélve, mennyire boldog vagyok, ha valóban elnyeri a tetszéseteket az, amit olvastok.:)
Nem is húzom tovább az időt, a világ összes virtuális ölelését még egyszer, továbbá nagyon szépen köszönök mindent, vigyázzatok magatokra a következő héten, de addig is, további jó hétvégét, drágáim!

Jó olvasást x

-xoxo, Sophie V.



***********



Szerettem volna hinni neki, azonban ez az egész „te más vagy” szöveg valamiért mégsem úgy jött át, hogy arra sarkaljon, feladjam minden eddigi elvemet vele kapcsolatban és a karjaiba dőljek, meg hát persze a feltételezés, miszerint nem én vagyok az első, akinek ezt mondhatja, végig ott bujkált a háttérben, képviselve ezzel a józan észt.
Csak hogy bármennyire is próbáltam szépíteni a dolgot, ebben a helyzetben már régen nem a józanész befolyásolta a történéséket, máskülönben már rég ellöktem volna magamtól, mint aki nem tűri az érintését, azonban figyelembe véve a tényt, hogy még mindig előszeretettel simogatta a hátam, miközben mozdulatlanul álltam, nem igazán voltam ura a helyzetnek.
- Semmiben sem különbözöm, mint a többi. – csúszott ki a számon, mielőtt átgondolhattam volna, mire éreztem, ahogy megfeszül mögöttem.
Mint minden egyes alkalommal, ha a szerelmi életére célzok.
- Tévedsz. – érkezett a válasz alig hallhatóan. – De majd csak rájössz. – váltott át semleges hangnembe egyik pillanatról a másikba, mintha az előbbi idegessége ott sem lett volna, és éreztem, ahogy elenged.
- Előbb neked kéne belátnod, hogy nem én vagyok, aki kell neked, Zayn. – ráztam meg a fejemet, miközben szembe fordultam vele.
Bár már számtalanszor leszögeztem magamban, nem lesz ilyen egyszerű dolgom vele kapcsolatban, és nem fogom ilyen könnyen rábírni, hogy adja fel, egy részem azért reménykedett benne, hogy előbb vagy utóbb belátja, mennyire rossz helyen keresi a szórakozását. Mindazonáltal meglepetten konstatáltam, mennyire nem érzek iránta semmilyen ellenszenvet annak ellenében, hogy a kapcsolatunk kezdete óta tisztában vagyok a nem túl tisztességes szándékaival, már ami engem illet, elvégre normális esetben az ember ilyenkor enyhén sértettnek, és annál inkább kiszolgáltatottnak érzi magát.
Így talán nem túlzok, ha azt mondom, kissé furcsának találtam, miszerint én egyiket sem érzem, a zavarodottságot viszont annál inkább, miközben egy részemet talán mélyen belül még szórakoztatja is Zayn kétségbeesett próbálkozása.
Még akkor is, ha nem tudhatom, mi történik a hátam mögött, és valójában hány lánnyal teszi ugyanezt.
Figyeltem, ahogy a barna szempár ismét végigkúszik rajtam, miközben az érdeklődéstől kezdve jóformán minden érzés átfut rajta, míg végül már szinte csillogva találkozik az én kékemmel, miközben a száját óvatos mosolyra húzta.
- Hidd el, Els, ha nem így lenne, akkor most nem lennék itt. – mondta végül. – Ugyanis nem vagyok híve a felesleges rohangálásoknak, főleg, mikor a fél városon át kell vágnom, csak hogy idejöhessek.
- Senki sem kérte, hogy ide gyere. – álltam a tekintetét.
- Nem, de mint már említettem, nem szeretem az időmet vesztegetni, még ha rólad van szó, akkor sem. – válaszolta, miközben az előbbi mosoly fokozatosan eltűnt az arcáról, ahogy lassacskán minden érzelem.
Ez pedig, bármennyire is próbáltam félvállról venni a helyzetet, némileg megrémisztett.
Ezt az odalát még nem ismertem túl jól.
- Akkor mit szeretnél? Hogy tegyek úgy, mintha nem lenne teljesen nyilvánvaló, mi lesz a vége, ha igent mondok, bármire is kérsz? – meredtem rá, majd hitetlenül megráztam a fejem. – Nézd, Zayn, hízelgő, hogy ennyire próbálkozol, de tényleg, viszont elhiheted nekem, semmi szükségünk nincs a másikra.
- Honnan tudod, amíg nem próbáltad? – vonta fel a szemöldökét, miközben a játékosság újabb árnyalatát véltem felfedezni, ahogy átsuhan az arcán.
- Onnan, hogy veled ellentétben én két lábbal állok a földön, és belátom, mekkora hibát követnénk el, ha bármi is történne, illetve, hogy én mekkora hibát követnék el, mert az egy dolog, hogy számodra mindez semmit sem jelent, de nekem nem szokásom a saját síromat megásni. – mondtam, remélve, ezzel talán rávezethetem, hogy tényleg feladja.
Egy ideig nem szólt semmit, a tekintetével azonban végig fogva tartotta az enyémet, azonban meglepő módon ez alkalommal egyáltalán nem éreztem azt a fajta zavartságot, mint általában.
Sőt, mintha ránk szállt volna valamiféle nyugalom azzal, hogy végre kimondtam, amire csak félszavakkal utalgattunk.
Vagyis inkább utaltam én.
- Miért nem akarsz esélyt adni a dolognak? – érkezett a nem várt kérdés.
- Esélyt? Ugyan már, Zayn. – ráztam meg a fejem. – Mindketten tudjuk, hogy sérülés lesz a vége.
- Sérülni csak akkor lehet, ha többet érzel a kelleténél. – jegyezte meg, miközben ismét sikerült felfedeznem azt a bizonyos feszültséget a hangjában, ahogy a tekintete megszilárdult. – Vagy ha már most többet érzel, mint kellene. – szűkültek résnyire a szemei, én pedig nyeltem egyet.
- Nem tudom, miről beszélsz. – hebegtem a hitetlenségtől, elvégre jóformán a feltételezéstől is rosszul voltam.
Próbáltam azzal nyugtatni magam, profi a manipulálásomban, és hogy csak bizonytalanná akar tenni, hátha így könnyebben beadom a derekam.
- Dehogynem tudod. – lépett közelebb, én pedig tettem egy lépést hátra, de mindhiába, egy újabb lépéssel előttem termett. – Remegsz, Els. És nem azért, mert tőlem félsz. – rázta meg a fejét lassan. – Hanem attól, amit irántam érzel.
- Sosem mondtam, hogy bármit is érzek irántad. – álltam a pillantását, azonban éreztem, ahogy a gyomrom apróra zsugorodik.
És ez nem tetszett.
- Nem is kellett. – vágta rá szemrebbenés nélkül, mintha előre sejtette volna, mit fogok mondani.
- Ismerem ezt a játékot, Zayn. – hátráltam ismét. – Velem nem fogod játszani.
- Aki kettőnk közül itt játszik, az te vagy, holott megmondtam, hogy nekem nem stílusom. – vonta fel a szemöldökét, majd szépen lassan ismét mosolyra húzta a száját. – Mi lenne, ha kötnénk egy újabb egyességet?
- Miféle egyességet? – sóhajtottam fel lemondóan.
- Te feladod, én pedig bebizonyítom, hogy tévedsz velem kapcsolatban. – válaszolta, mire elnevettem magam.
- Tényleg? És ezt mégis hogyan tervezed?
- Egyszerűbb lesz, mint gondolnád. – húzta elégedett vigyorra a száját. – Nos, mit válaszolsz, Ellie? Benne vagy?
Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, mint akinek elment az esze, csak éppen abban nem voltam biztos, ebben a szituációnkban melyikünk az őrültebb; Zayn, aki éppen most készül feladni az életstílusát, csak hogy megszerezhessen magának, vagy én, akit sikerült elbizonytalanítania annyira, hogy elgondolkozzon a válaszán.
Még akkor is, ha szinte lehetetlennek tartottam, hogy kibírja egy meghatározatlan időre az eddigi jó szokásai nélkül, csak hogy tehesse nekem a szépet, és elérje a régóta szeme előtt tartott célját; vagyis engem.
- Te most burkoltan azt akarod, hogy – kezdtem, azonban megakadtam, miután rájöttem, a feltételezés is szinte nevetségesen hangzik. – randizzak veled? – rándult grimaszba az arcom, mire elröhögte magát.
De mindez nem tartott tovább pár másodpercnél, és ismét elkomolyodott.
- Először is, sajnálom, ha lerombolom a rólam alkotott álomképed, Els, de én nem randizom, másodszor pedig nem hiszem, hogy akkora öröm lenne a számodra, hogy ha netán mégis randizásra adnám a fejem, azt figyelnéd, ahogy az étterem ablakán keresztül próbálják kiégetni a szemed a vakuk. – jegyezte meg szórakozottan, azonban a tekintete kissé másról árulkodott.
Mintha mélyen legbelül mégis zavarta volna a dolog, akár randizik, akár nem.
- Mondjuk inkább, burkoltan arra próbálok célozni, hajlandó leszek egy valakire koncentrálni a közeljövőben, ha ezzel el tudom érni, hogy az a valaki fejezze be az elkerülhetetlen elkerülését. – folytatta, némi komolyságot erőltetve a hangjába. – Az a valaki pedig te leszel.
- És most érezzem magam megtisztelve? – vontam fel a szemöldököm.
- Azt már neked kell tudnod, de csak hogy tudd, nem túl gyakran teszek ilyesfajta ajánlatot bárkinek is, szóval lehet nem ártana. – húzta el a száját.
- Honnan kéne tudnom, hogy nem csinálsz belőlem hülyét az egész idő alatt? – szűkültek résnyire a szemeim, miközben álltam a tekintetét.
- Bizalom? – kacsintott, én azonban megráztam a fejem.
- Azt ki kell érdemelni.
- Akkor mondjuk úgy, a bizalom is egyfajta tétje ennek az egésznek.
- Ahogy én is az vagyok, mi? – motyogtam alig hallhatóan. – Szóval akkor összegezzük. – folytattam valamivel hangosabban. – Lényegében feladod az eddigi elveidet, csak hogy veled legyek, miközben rá sem nézel másra? Menni fog az neked?
- Az a része eddig nem túl nehéz a dolognak, tekintve, hogy nem igazán kell rajtad kívül másfelé néznem. – válaszolta rezzenéstelen arccal. – Már ha érted, hogy értem. – biccentett, ahogy végigvezette rajtam a pillantását, én pedig elnyomtam a feltörni készülő sóhajt.
- Bár ne érteném.
- Akkor ez egy igent jelent? – kapta el a pillantásom, miközben ismét vigyorra húzódott a szája széle.
- És mi történik, ha nem tudod féken tartani magad, és megszeged a feltételeket? – kérdeztem vissza.
- Akkor soha többé nem kell látnod. – válaszolta, mintha mi sem lenne természetesebb, mire meglepetten hőköltem hátra.
- Ennyire biztos vagy a dolgodban?
- Soha életemben nem voltam még semmiben sem ilyen biztos, Els. – nézett egyenesen a szemembe, ez alkalommal minden elégedettséget sugárzó mosoly, vagy éppen hangsúly nélkül, mint aki tényleg komolyan gondolja azt, amit mond.
Az ismeretségünk alatt talán először.
Az első dolog, ami eszembe jutott a kisebb csend beállta közben, az a saját magam által irányított Ellie véleménye volt erről az egészről, aki már a kezdetek kezdetén kiszállt volna ebből az egészből, ha övé lett volna a teljes irányítás. A második pedig morbid módon ismét Colin arca volt, ahogy szinte már elégedetten figyeli az eseményeket, miközben arra buzdít, adjam csak meg magam Zayn-nek, megásva ezzel a saját síromat.
Nem tudom, mégis mi volt az, ami végül rávett arra a bizonyos igenre, mikor pontosan tisztában voltam azzal, mibe keveredek bele, ha rábólintok az egyességre, miszerint lényegében hagyom, hogy az ujjai köré csavarjon. Kíváncsiság, adrenalin, vonzalom, vagy mindhárom egyszerre, vagy csupán csak a bizonyítási vágy, miszerint egy részem szinte biztos volt abban, kinek lesz igaza a végén.
Zayn nem fogja kibírni.
- De nehogy azt hidd, hogy neked mindez idő alatt semmi dolgod nem lesz. – törte meg a csendet, mire értetlenül megráztam a fejem.
- Miért, nekem mégis mit kellene tennem?
Elgondolkozva meredt maga elé egy pillanatig, majd a tekintetét ismét rám szegezte, miközben válaszolt.
- Próbálj meg nem belém szeretni.
Felvont szemöldökkel meredtem rá, álcázva ezzel az összes kétséget, amit sikerült ezzel az egy mondattal belém erőltetnie.
Három dologban voltam biztos hosszú idők óta először. Először is, hogy igen, Zayn valóban nem fogja kibírni. Másodszor, hogy a dolognak két oldala van, és egyben igen éles határa; vagy életem talán egyik legrosszabb hibáját követem el, vagy a legjobbat.
Harmadszor; történjék bármi, kerüljön közel hozzám bármennyire is, nekem akkor sem szabad beleszeretnem.

4 megjegyzés:

  1. Szia Sophie!
    Imádom ahogy írsz, de kétszeri olvasásra fogtam fel az írásod utolsó részeit!:) Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni. Remélem valami jó... Zayn mondata betalált, de rendesen. "Soha életemben nem voltam még semmiben sem ilyen biztos, Els." Itt volt az a pont, amikor meghaltam. Csodás lett, alig várom a következőt. :)
    xoxo, Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Roni!
      Tulajdonképpen ezt meg tudom érteni, ugyanis elképzelhető, hogy esetleg félrefogalmaztam pár dolgot, mivel iszonyú fáradt voltam tegnap este, mindenesetre ne haragudj, legközelebb kicsit összeszedettebben fogalmazok!<3 De nagyon-nagyon örülök, ha a nehézségek mellett elnyerte a tetszésedet a rész, nagyon szépen köszönöm.<333 Igyekszem a következővel, ahogy csak tudok, addig is vigyázz magadra, és jövőhéten találkozunk!

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés
  2. Drága Sophie!
    Te nő, komolyan képes vagy örömet okozni és csalódottságot is egyszerre! Mert egyszerűen megbolondulok a résztől, a történettől, elvesztem az eszemet, mikor olvasom a soraidat, de sajnos minden résznek vége szakad egyszer. Így elkerülhetetlen a csalódottság. Tudod, titkon mindig bizom benne, hogy egy-egy részt nem titokzatosan zársz le, de kegyetlen vagy. Kegyetlen vagy, mert hagyod, hogy napokig szenvedjünk, de tudod, ennek ellenére mégis szeretünk, imádunk, és kérlek találd fel az időgépet, hogy minél előbb szombat legyen! Imádtam a mesébe illő, csodálatos részedet!!! ❤❤❤
    Vigyázz magadra, szombaton találkozunk!

    Xx Lorette T.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lorette!
      Eszméletlen aranyos vagy, én pedig téged imádlak de komolyan, és kimondhatatlanul örülök neki, ha tényleg tetszett amit olvastál, a kegyetlenségemet leszámítva, bár gondolom felesleges mentegetőznöm, miszerint nem állt szándékomban senkit sem megszenvedtetni a résszel, szóval inkább csak elnézést kérek.<333 Azt viszont, hogy lejövök erről a jó szokásomról, sajnos nem ígérhetem, elvégre ismersz, mennyit ér ez nálam.:D<33
      A mesébe illő részt mondjuk komolyan nem bírom felfogni, de nagyon szépen köszönöm, és hogy írtál, szombaton találkozunk, addig is vigyázz magadra, drága!

      -xoxo, Sophie V.

      Törlés